10 önarcképem, ami tanított nekem valamit

 Amikor három évvel ezelőtt elkezdtem fotózni, épp a COVID kirobbanása után jártunk pár héttel. A járványhelyzet miatt beszűkült a világ körülöttem, az életterem lekorlátozódott a lakásomra, a mindennapjaim pedig unottan ismétlődtek. Éreztem, hogy ez a létállapot tarthatatlan, arra vágytam, hogy valahogy kinyithassam a beszűkült világom, szükségem volt valamire, ami kimozdított a monotonitásból. Így kezdtem el fotózni (erről már írtam korábban ebben a bejegyzésemben). Alany híján már a kezdetektől valahogy magától adódott, hogy önarcképeket kezdtem készíteni, így a világjárvány okozta váratlan élethelyzet segített elindulnom egy új, kreatív úton, ami egyben egy önismereti ösvény is volt számomra.

Nagyon sok önarcképem született az elmúlt pár év során, és ez egy élő sorozatom a mai napig - folyamatosan alakul és tágul. Az önarcképekkel valójában két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen a fotográfiának valóban sikerült kinyitnia számomra a világot, ráadásul kinyitott egy ajtót bennem saját magam felé is, önreflexióra ösztönözve. Most pedig 10 olyan önarcképet mutatok meg, ami tanított is nekem valamit: 10 olyan fotó következik, ami egy egészen jól körvonalazható, néha aha-élményes üzenetet hordoz számomra.

1. Inspirálódni nem gáz

A kezdet kezdetén nem igazán volt sem tapasztalatom, sem rutinom, nem tudtam, merre is induljak el, mit fotózzak, min dolgozzak, hogyan csináljam. A technikai részét megtanultam a fotósutiban, és az egyik tanárom azt tanácsolta, nézzünk nagyon sok fotót. Vegyünk könyveket, válogassuk ki, mi tetszik és próbáljuk meg leutánozni. Igaza lett, ebből tényleg nagyon sokat tudtam tanulni, formálta az ízlésem, csiszolta a technikám, élesítette a szemem. Vivian Maier volt a kedvenc fotósom, számtalan képét próbáltam meg újracsinálni. Eleinte csak másoltam, majd elkezdtem rátalálni a saját hangomra. Ha valakinek a munkássága tetszik, engedjük átfolyni magunkon, nem baj, ha alakít egy profi szaki, sőt! A gond azzal van szerintem, ha a mások másolásában nem találunk magunkra, hanem pusztán csak imitálunk, mint egy copycat.

2. Nem baj, ha nem halad minden a tervek szerint

Ezt a fotót eredetileg nagyon nem így terveztem, csak a ruháról szerettem volna egy képet készíteni, mégpedig kimerevítve, azaz tűélesen. Nem így sikerült. És ez az elbaltázott, bemozdult fotó sokkal izgalmasabbra sikerült, mintha pusztán csak a ruhát fotóztam volna le.

3. Segítséget kérni nem ciki

Általában a fényképezőgépen mindenhová magammal viszem, amikor utazom, még akkor is, amikor hazamegyek, Szlovákiába. Kimentem a szüleim kertjébe egyik reggel, és szerettem volna egy önarcképet készíteni a sorozatomba, de nem volt nálam az állványom. Sokat morfondíroztam azon, hogy ha apukámat kérem meg, hogy segítsen exponálni (azaz lenyomni a gombot és elkészíteni a fényképet), akkor az vajon csalás? Ha én találom ki a kompozíciót, én instruálom apukámat, aki tkp. az állványt és az önkioldót helyettesíti ebben az esetben, akkor ez a fotó tekinthető önarcképnek? Végül arra jutottam, hogy segítséget kérni ér, és másodlagos, hogy ez most önarckép kategória vagy nem önarckép kategória - elvek miatt nem szabad elszalasztanom egy lehetőséget. Így hát megkértem apukámat, hogy exponáljon, és ez a fotó egy örök emlék nekem arról, hogy az apukám soha nem hagy cserben. 

4. A tökéletlen néha tökéletes

Amikor egy fotón az alany nincs fókuszban, az a blőr fotó, hétköznapi szóval élve, homályos, szakmai szóval életlen. Viszont néha előfordul, hogy pont az életlensége miatt lesz egy fotó igazán izgalmas, így tökéletlensége ellenére szerethető, használható, értékes, izgalmas kép készül. Így jártam, amikor a kiégésről szóló bejegyzésemhez készítettem borítófotót, és az életlen fotó végül jobban tetszett, mint az éles változata - tökéletlenül volt tökéletes. 

5. Ne add fel, amíg van remény

Ennek a fotónak kb. nyolcvanszor futottam neki, azaz nyolcvanszor indítottam el az önkioldót, számolt vissza a kamerám 10-tól 0-ig, mentem oda a géphez és néztem meg a végeredményt, majd töröltem ki a rosszul sikerült fotót és kezdtem újra elölről - pózolás, fotó, pózolás, fotó. De valahogy éreztem, hogy meg tudom csinálni azt a fotót, amire vágyom, ami éles, szépek a fényjátékok rajta, mert éppen jól süt be a nap a szobámba. És sikerült elkészítenem az elképzelésem szerinti önarcképet, de ehhez számtalanszor kellett mély levegőt vennem és újrakezdenem. Életem legjobb önarcképe lett szerintem, úgyhogy megérte.

6. Engedd el, ha téves az elképzelés

Tavaly nyáron kibéreltem egy fotóstúdiót, hogy új önarcképeket készíthessek. Az érzés biztosan ismerős Neked, amikor elméletben minden készen áll arra, hogy alkoss, de valahogy nem megy. Ilyenkor szokták mondani a bölcsek, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Igen ám, de a stúdióbérlés ki volt fizetve, ott voltam a helyszínen, volt egy órám erőlködni - és erőlködtem is. Hát...az eredmény ennek megfelelő lett: vállalhatatlan! Nem hazudok, egyetlen fotóm sem készült ez alatt az egy óra alatt, amit jólesően tudnék kitenni bárhova. Megtanultam, hogy ha valamihez nagyon nincs kedvem, vagy pihentetem egy kicsit, hogy a végeredmény vállalható legyen és ne izzadtságszagú és erőltetett, vagy elengedem, és az energiáimat olyasmire összpontosítom, amit élvezek. 

7. Nem a helyszíntől lesz különleges a fotó

Ahogy a bevezetőben írtam, közvetlenül a COVID-járvány kezdete után kezdtem el fotózni. Eleinte attól féltem, mivel be voltam zárva a korlátozások miatt, a fotóim nem lesznek elég különlegesek. Majd miután elkezdtem az otthonomban fotózni, rájöttem, hogy nem a helyszín teszi igazán különlegessé a fotót, mert lehet izgalmas a kertemben megkomponált kép is, és lehet unalmas egy Balin lőtt fotó is. Tudom, hogy nem könnyű megelégedni azzal, amink van, valahogy mindig szebbre, többre, jobbra vágytam én is a múltban, de egy ponton megértettem, hogy szép, elég és jó, ahogyan vagyok és ami körülvesz. És ezen a ponton átjárt az öröm, a büszkeség és a hála. 

8. A láthatatlan láthatóvá tehető

Az első önarcképeimnél még vadul kerestem a tükröződésem, meg akartam látni, meg akartam találni magam. Így minden tükröződő felületen lefotóztam magam. Van egy fotóm, amit majdnem kitöröltem, mert nem láttam rajta magam, de még mielőtt így tettem volna, bedobtam a szerkesztőprogramba és kicsit kontrasztosítottam rajta. Így alakult, hogy megláttam magam egy gránitfalon. Milyen érdekes, hogy olyan területeken, amik számomra idegenek, nem látom magam, majd időt, energiát, kíváncsiságot, bátorságot öntök magamba, és megjelenek ezen a számomra korábban idegen területen. Így indultam el fotográfusként is: eleinte nem láttam magam benne, de adtam magamnak időt és gyakoroltam. Mára pedig már segít visszatükrözni magamnak saját magam. 

9. Szünetet tartani ér

A fotográfia számomra szent. Kikapcsol, flow élményt nyújt, kiteljesít, reflektáltat. De nem tudom állandóan művelni, és korábban élesen kritizáltam magam, amiért hónapokig nem vettem a kezembe a kamerámat. De amióta megengedem magamnak, hogy akkor és akkora szünetet tartsak az önarcképek készítésében, amikor és amekkorát csak szeretnék, már nem bántom magam. Sőt, kíváncsi vagyok, mennyit változik a művészetem és a stílusom egy-egy szünet után. Ez a fotóm egy jó nagy kihagyás után készült, és azt látom, máshogyan kontúrozok, máshogy választok ruhát, másak a preferált színek, a tónusok. Változunk, és egy-egy szünet a változást erőteljesebben domborítja ki.

10. Az önarckép közelebb visz önmagamhoz

Az önarckép-sorozatom egy élő sorozat, folyamatosan készítem. Imágónak neveztem el, utalva arra, hogy úgy érzem, épp kibújtam a bábomból, miután egy jelentős átalakuláson mentem keresztül, de még csak bontogatom a szárnyaim. Segít visszatükrözni magam, reflektálnom magamra, a változásokra, amiken keresztülmegyek. Dokumentálja életem egy-egy szakaszát, és mementóként szolgál a jövőben. Nem véletlenül használják egyes művészetterápiák terápiás eszközként a fotónaplót (a fotóterápiáról ebben a bejegyzésben írtam korábban). Boldog vagyok, hogy rátaláltam erre a műfajra.